Minden pillanatban apró csodák történnek testünkben, amelyek nem igényelnek tudatos figyelmet, és általában észrevétlenek maradnak. Testünk gyógyítja a sérüléseket, megküzd a káros baktériumokkal, energiává alakítja az élelmiszert, és új sejteket termel. A homeosztázisnak köszönhetően a test ösztönösen az egyensúly fenntartására törekszik, automatikusan korrigál, ha az felborulna. Például: amikor túl melegünk van, izzadunk, hogy lehűtsük testünket, ha pedig nagyon fáznánk, megborzongunk, hogy felmelegedjünk.  Agyunk – szintén tudattalan folyamat során – összehasonlítja a jelenlegi érzékelést a múlt emlékeivel, és olyan összetett testi jeleket hoz létre, amelyek anélkül irányítják tetteinket, hogy gondolkodnunk kellene rajtuk, így biztonságosan mozoghatunk a világban. Például az érzékszerveink azonnali inputjára reagálva ösztönösen kitérünk egy akadály elől, vagy vezetés közben lenyomjuk a gázpedált vagy a féket, és elfordítjuk a kormányt, hogy elkerüljük az ütközést.

 

Jelenleg is, miközben ezt a szöveget olvasod, számtalan csodálatos agyi és testtevékenység zajlik benned. Légzésed oxigént juttat a tüdődbe, ahol az felszívódik a véráramban; szíved a sejteket tápláló vért pumpálja; izmaid szinkronban működnek egymással, így vagy képes kézben tartani a telefonod és görgetni a kijelzőt; agyad dekódolja és értelmezi a jeleket, hogy értelmet és jelentést kapjon, amit a szemed lát – a szavakat. Az agyunkban történő gyors és komplex feldolgozási folyamatok miatt vagyunk képesek olyan napi tevékenységeket végezni, mint az olvasás és a vezetés. Elképesztő, nem? Bár a legtöbben a test ezen bölcsességéről nem is vesznek tudomást.

 

Ha képesek vagyunk felismerni ezt a bölcsességet, úgy tapasztalhatjuk meg a testünket, mint egy, a fizikai és mentális működésünk támogatásához erőforrásként szolgáló organikus (élő) intelligenciát. Sajnos, mivel sokak teste kritika, csalódás, frusztráció, nem kívánt figyelem, bántalmazás vagy sérülés tárgya volt, elvesztették annak veleszületett intelligenciájába vetett bizalmukat, és képtelenek otthon érezni magukat benne.

​

 

 

A testünk alkalmazkodik a traumához és a kötődő kapcsolatokhoz

 

 

Szintén a test bölcsességének jelentős megnyilvánulása, hogy mozdulataink, gesztusaink és fiziológiánk tudattalanul alkalmazkodik az adott környezethez, hogy biztosítsa a túlélésünket és maximalizálja a jóllétünket. Például, ha a szüleink vagy más kötődési figurák – azok, akikkel tartós érzelmi köteléket alakítunk ki – azt várták el tőlünk, hogy visszafogottak legyünk, és ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, akkor azért, hogy megfeleljünk az elvárásaiknak, mindent megteszünk, hogy szinte láthatatlanná váljunk: összezsugorítjuk a testünket, például görnyedéssel. Mindezt úgy, hogy észre sem vesszük. Ha a szüleink arra tanítanak minket, hogy kemények és magabiztosak legyünk, tudattalanul kinyomjuk mellkasunkat, és rezzenéstelen arccal tartjuk a szemkontaktust másokkal azért, hogy elfogadjanak minket. Bölcsen visszahúzzuk karjainkat, ha azt tapasztaljuk, hogy a másik nem nyúl felénk. Megszakítjuk a szemkontaktust, ha a szüleink elutasítanak minket. Ezen fizikai szokások révén a testünk automatikusan tükrözi és fenntartja a hozzánk közel álló emberek igényei és elvárásai mentén a kötődő viszonyainkban tanult kapcsolódási módokat.

 

A traumatikus élményekkel való megküzdésben szintén a testünk intelligenciája segít minket, mégpedig intenzív túlélési reakciók aktiválásával. Ezek célja, hogy megvédjenek minket a fenyegetésekkel szemben.  A szimpatikus idegrendszer adrenalint szabadít fel a szervezetben, amely erősebb pumpálásra ösztönzi a szívet, ez pedig fokozza a légzésünket, és minden érzékszervünk hiperéberré válik. Így támogatja idegrendszerünk az izomzatunkat a harchoz vagy a meneküléshez szükséges oxigénnel és energiával. De ha nem tudunk sikeresen megküzdeni a nálunk nagyobb fenyegetéssel – gyermekkori trauma esetén akár azért, meg nem kaptunk segítséget –, akkor az intelligencia a védelmünk érdekében immobilizál minket: lefagyunk, mozdulatlanná válunk, lezsibbadunk. Ezek a velünk született traumaválaszok természetesek és elengedhetetlenek a túlélésünkhöz.

 

Sokak esetében a bizonytalan kötődési kapcsolatokban tanult vagy traumaélmények hatására létrejött adaptív válaszok még a körülmények megváltozását követően is automatikusan működnek, és ugyanazokat a fizikai reakciókat váltják ki, mint a múltban. Ha traumát szenvedtünk el, akkor akár napi szinten érezhetjük magunkat lefagyva, vagy esetleg pont az ellenkezőjét, állandó készenlétben a harcra és a menekülésre. Túlságosan érzékenyek lehetünk hangokra vagy mozgásokra, esetleg könnyen megijedhetünk ismeretlen ingerektől. Vagy alulreagálunk ingereket, esetleg azt éljük meg, hogy elszakadtunk a testünktől. Felnőttként valószínűleg még mindig megtestesítjük azokat a mozgási és poszturális szokásokat, amelyek a korai éveinkben a környezetünk igényeihez való alkalmazkodásban segítettek. Ezen fizikai minták tudatosítása és átalakítása – a test bölcsességével – támogathat minket abban, hogy túllépjünk a múltunkon – bár sokan sajnos nem is képesek észlelni az általuk automatikusan ismételt fizikai szokásaikat.

​

 

 

Elkülönülés a testtől

 

 Ha a számunkra fontos emberek bántanak minket, a keletkezett érzelmi fájdalmat – pont úgy, mint a fizikait – a testünkben „érezzük”. Ez megnyilvánulhat például a torok szorításában, a heves szívdobogásban vagy mellkasi nyomásban. Ha az érzelmi vagy fizikai fájdalom túlságosan kellemetlen vagy elsöprő erőjű érzéseket kelt, azért, hogy ne érezzük azokat, levágjuk magunkat róluk – elkülönülünk a testünkben jelen lévő érzésektől. Trauma vagy érzelmi stressz idején a testtől való elszakadás egészséges és hasznos lehet, mert lehetővé teszi számunkra, hogy eltávolodjunk egy érzelmileg fájdalmas helyzettől, miközben fizikailag jelen maradunk.  Hasznos erőforrás lehet szorongató körülmények között, ám idővel annyit ismételhetjük, hogy már nem csak indokolt, nagyon megterhelő helyzetben szakadunk le a fájdalmas és kellemetlen érzéseinkről. A testünktől való elkülönülés nem a csapásokra adott átmeneti megoldás lesz, hanem új norma.

 

Ha nem vagyunk kapcsolatban a testünkkel, olyan problémaként tekinthetünk rá, amelyet figyelmen kívül kell hagyni, felül kell bírálni vagy az ellenkezője, mindenáron meg kell javítani vagy folyton dolgozni kell rajta. Hajlamosak lehetünk arra, hogy ne észleljük a testünkben lévő feszültséget, figyelmen kívül hagyjuk a kellemetlen fizikai tüneteinket, átlépjük a saját határainkat, illetve nem tudjuk beazonosítani a testünkben jelenlévő pozitív érzéseket. 

 

Annyira elszakadhatunk a testünktől, hogy nem törődünk vele. Előfordulhat, hogy nem észleljük a testi szükségleteinkre utaló jeleket, például az éhséget, szomjúságot és a fáradtságot, ezért nem gondoskodunk a testünkről megfelelő minőségű étrenddel, alvással és testmozgással. Még az is lehet, hogy orvosi kezelést igénylő fizikai tünetek kerülik el a figyelmünket. De a testünktől elszakadva bántalmazhatjuk is azt túl sok munkával vagy testmozgással, falással, gyógyszerekkel, alvásmegvonással vagy más önkárosító tevékenységgel.

 

Amikor kizárjuk, felülbíráljuk vagy elkerüljük a testünkkel való kommunikációt, elszalasztjuk a lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjünk annak bölcsességével. Elkülönült állapotban inkább az elménkre hagyatkozunk ahelyett, hogy a született testi intelligenciánkra hallgatnánk. A megértés, problémamegoldás segíthet, ám a negatív tapasztalatok által kialakult önvédelmi mechanizmusaink – amelyek elszakítanak minket a testünkben rejlő gyógyulás és növekedés lehetőségétől – nem alakíthatóak át anélkül, hogy ne tanulnánk meg a testünkre hallgatni.

 

​

​

Újrakapcsolódás a testtel

​

Az újrakapcsolódás a testünkkel kezdetben lehet, hogy ijesztő, frusztráló, szorongáskeltő, megterhelő, és nem feltétlenül megy gyorsan. Elrettenthetnek minket az újrakapcsolódás során esetlegesen felbukkanó kellemetlen vagy fájdalmas fizikai érzetek, nyomasztó emlékek, érzések. Kételkedhetünk abban, hogy a testtel való újrakapcsolódás valóban segít minket a teljesebb és eredményesebb élet megteremtésében. A folyamat során a türelem az elsődleges erőforrásunk. Ha a testről van szó, nem tudjuk rákényszeríteni magunkat a változásra. Időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük és elfogadjuk testünk minden aspektusát, különösen azokat, amelyeket hajlamosak vagyunk elkerülni. A tudatosság és a megértés idővel lassan elfogadáshoz vezet, és létfontosságú erőforrást jelenthet a régi, elavult, korlátozó minták átdolgozásához.

 

Minél többet tanulunk testünk bölcsességéről, annál inkább tudunk támaszkodni rá a jelenbéli problémáink megoldásában. A test nemcsak alkalmazkodik a múltbéli kapcsolati tapasztalatokhoz, traumaélményekhez, de „gyógyítani” is képes azokat. Ezért, ha megtanulunk vele dolgozni, mint szövetségesünkkel átalakíthatjuk a korlátozó múltbéli mintáinkat. A testünkkel való kapcsolatunk edzésével felszabadítjuk azt a természetes gyógyulási folyamatot, amely segít feloldani a pszichológiai blokkokat és erősíteni a megtestesült kapcsolatot önmagunkkal és másokkal.

​

 

 

Irodalomjegyzék

​

Buckley, T., Punkanen, M., & Ogden, P. (2018). The role of the body in fostering resilience: a Sensorimotor Psychotherapy perspective. Body Movement and Dance in Psychotherapy.

​

Ogden, P., Ficher, J., & Capla, M. (dátum nélk.). Somatic Psychology and Embodied Cognition.

​

Pat Ogden, J. F. (2015). Sensorimotor Psychotherapy INTERVENTIONS FOR TRAUMA AND ATTACHMENT. New York: W.W. Norton & Company.

 

 

​