Mit jelent számomra a megújulás
Napjainkban aggasztó az individualizáció mértéke, ami több globális, közösségi és személyes krízisünk oka is egyben. Csak hogy egy súlyos, az elkülönült állapotunkból eredő problémát említsek: a magány napjainkban már közegészségügyi kérdés. Olyan általános tünetei lehetnek, mint a stressz, a szorongás és a depresszió, valamint olyan tendenciákat idéz elő, mint a válások gyakoriságának a növekedése, a családi zavarok, a rokonság szétzilálódása, az agresszív rivalizálás és versengés. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom, hogy a mentálhigiéné promotálása során a jól-lét kérdését – amit Buda Béla az „elme-egészségnek” hív – rendszerben ábrázoljam és tanítsam. Hálás vagyok, mert a tudomány már képes konkrét és alkalmazható összefüggéseket adni arról, hogy emberként hogyan működünk, így nem elvont koncepciók mentén, hanem alkalmazható rendszerként taníthatjuk a jól-lét jelenségét, ezen belül a megújulás kérdését is. Itt nem patológiáról, hanem sokkal inkább funkcionális biológiáról van szó, amit szerintem emberismeret tantárgyként oktatni kellene az iskolákban. A neurobiológia a segítői szakma hagymaszerkezetében olyan, mint a külső héj, ami meghatározza és értelmet ad a pszichológiai koncepcióknak, a mentálhigiénés gyakorlatnak és a segítői jelenlétnek. Egy egyén esetében pedig értelmet adhat a megújulás koncepciójának, az ehhez fűződő célok kitűzéséhez, a megvalósításhoz szükséges szokások kialakításához, és a változáshoz szükséges állapot megteremtéséhez, fenntartásához. A cél, hogy egészségesebb, emberibb és alkalmazható koncepciók mentén tervezzük az életünket.
A megújulás első lépése
Mielőtt belevágnánk bármilyen megújulásprojektbe, érdemes tisztáznunk magunkban, hogy mit jelent számunkra a megújulás, és milyen szempontok szerint értelmezzük a jelentését. Azért fontos, hogy tudatosak legyünk, mert a koncepcióink könnyen félrevezethetnek, rossz útra téríthetnek minket. Végtelen mennyiségű információt találunk a témában: könyveket, cikkeket, módszereket, spirituális szemléleteket, egyéni sikertörténeteket, Instagram-posztokat, tervezőfüzeteket, workshopokat. Ezek biztos utat mutathatnak a megújulásnak, csakhogy sokszor nem számolnak a ténnyel, hogy mi mind mások vagyunk: más az agyunk, ezért más lesz az utunk is. Fontos, hogy megtaláljuk a számunkra működő megoldásokat, és azok alapján alkossuk meg a saját koncepciónkat arról, hogy mit jelent a megújulás. Így tudunk önazonos célokat kijelölni. Akár konkrét célokat – mint mondjuk minden reggel negyvenperces crossfitedzést csinálni, vagy minden nap alkotni valamit –, akár a személyiségünket formáló célokat – mint például fitt emberré vagy művésszé válni. Az első egyszerűbb: betervezed a napodba, és miután teljesítetted, kipipálod a to-do listádon. A második sokkal megfoghatatlanabb célt fogalmaz meg. Komplex képet alkotunk magunkról, de fontos, hogy tisztázzuk ennek a képnek a jelentését is. Csak így mérhetjük fel, hogy valóban a megfogalmazott cél elérésére vágyunk-e, hogy megvan-e bennünk hozzá a potenciál, és hogy a cél támogatja-e a harmonikus (egészséges) működésünket. Fontos, hogy érezzük, mi az, ami megteremti bennünk a kiegyensúlyozottságot, hogy „elég vagyok”, és mi az, ami fokozza a küzdelmünket, miszerint nem vagyunk elég jók. Világunkat többnyire üzleti érdekek vezérlik. Ezek célja, hogy fenntartsák bennünk azon frusztrált törekvésünket, hogy még jobbak legyünk, még többet akarjunk, még jobban éljünk – tehát soha ne legyen elég. Ez a fenntartható növekedés elve, ami áthatotta a rendszereinket és a működésünket. Olyan ez, mint egy szupermarketben: a polcok roskadoznak a termékektől, és a bőség látványa arra ingerel, hogy impulzívan minél több terméket lekapjunk a polcról, anélkül, hogy tudatosítanánk magunkban, valóban mire van szükségünk, mi elégítené ki a valódi igényeinket. Nem is gondolnánk, milyen mélyen huzalozódtak bennünk ezek a működések. Sokszor irracionális koncepciók mentén hozunk döntéseket arról, hogy kivé akarunk válni, és hogyan akarunk élni. Van erre egy szép analógia: a rózsa nem képes liliommá válni, a rózsa a maga pompájában, rózsaként tud virágozni.
A megújulás koncepciója
Akár a belső igényünk sugallta számunkra a megújulás gondolatát, akár egy Insta-poszt, egy könyv, az újév, vagy a tavasz közeledte, az minden esetben arról a vágyunkról szól, hogy megújítsuk a kapcsolatunkat önmagunkkal és a világunkkal, és hogy az életünk visszatükrözzön minket – így élhetjük meg a kiteljesedést, és lesz teljes az életünk. Ez egy ösztönös igény, ami segít minket abban, hogy meghaladjuk önmagunkat, növekedjünk, és kivirágoztassuk az életünket. Először fel kell tárnunk a legmélyebb kielégítetlen igényeinket, és reflektálnunk kell rájuk, hogy konkrét változásokat aktiválhassunk az életünkben, a változással pedig egyre többször megélhetjük a teljességünket. Emellett ki kell bontakoztatnunk alapvető emberi potenciáljainkat, az igazságkeresést, szépséget, kapcsolódást, kísérletezést, szerelmet, áramlást, kreativitást, célirányultságot, hálát, félelmet és az egységélményt. Hajlamosak vagyunk a megújulás alatt magasztos célokat felsorakoztatni, de az az egészséges, ha nemcsak a jóval számolunk, hanem mindent integrálunk – így a küzdelmet, a nehézségeket is –, mert ebben rejlik a megújulás lehetősége.
Mindehhez tudatosnak kell lennünk. Ahogy ahhoz is, hogy képesek legyünk az életünket teljességében megélni, látni és értelmezni. Kaotikus és megosztott világunkban túl sokan érzik magukat beteljesületlennek, ez pedig a pénz, a siker, a boldogság és a megvilágosodás hajszolására ösztönöz. De hiába keressük meg azt a pénzt, érjük el a siker csúcsát, éljük meg a boldogság pillanatát, vagy gondoljuk úgy, hogy megéltük a megvilágosodást, lelkünk mélyén még mindig a hiány emészt minket, ezért nem elég az, ami van, nem vagyunk elegek mi magunk sem, következésképpen nem élhetjük meg a teljességünket sem, és elégedetlenek maradunk. Az igényeink kielégítéséhez mély kapcsolatokra van szükségünk: önmagunkkal, a testünkkel, másokkal, a környezetünkkel és a világunkkal. Ezt a lét tudománya, a neurobiológia is alátámasztja: a kapcsolódás alapvető biológiai igényünk, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy optimálisan működjünk, a lehető legtöbbet hozzuk ki önmagunkról és az életünkből, azaz virágozzunk.
A jól-lét dinamikus rendszerének új metaforája
Mentálhigiénés tanácsadásaim során a jól-lét legújabb tudományos eredményeken alapuló rendszerszemléletét tanítom. Ez praktikus keretet ad a résztvevők számára: segít nekik beazonosítani a viselkedésmintáikat és rálátni arra, hogy jelenlegi életmódjukkal hogyan tartják fenn a megrekedtség állapotát, hogyan akadályozzák a növekedésüket. Megújulásunk alapja, hogy érezzük és látjuk, kik vagyunk, hogy azzá válhassunk, akik lehetünk. Kihozzuk magunkból és az életünkből a lehető legjobbat, aminek a potenciálja bennünk van.
A jól-lét új, dinamikus rendszerének modelljét, a „vitorlás metaforát” Scott Barry Kaufman humanisztikus pszichológus alkotta meg, amit Transcend című könyvében publikált. Maslow neve hallatán sokakban a szükségletek piramisa ugrik be, de az igazság az, hogy ezt nem ő, hanem egy menedzserszakember alkotta meg 1970-ben. Abraham Maslow mindig is dinamikus rendszerként tekintett a szükségletekre, amit úgy kell elképzelni, mint egy matrjoska babát. Kaufman a legújabb tudományos eredmények alapján újraértelmezte Maslow szükségleti hierarchiáját, és olyan koncepciót alkotott, ami praktikus térképet adhat a megújuláshoz.
A vitorlás metafora egy térkép. Segítségével ráláthatunk a szükségleteinkre, azokra is, amelyek kielégítésével „önmagunk legjobb változatává válhatunk”. Ezt Maslow önmegvalósításnak nevezte. A szó félreérhető, az önmegvalósítás ugyanis nem öncélú, és nem elkülönült cél, hanem az egyén és az egyén világának egységét fedi le: az vagyok kint, aki bent, azaz integrált vagyok.
Törekvésünk az önmegvalósításra ösztönös, aktiválódott kreativitásunk segítségével teremtjük meg egységünket a világunkkal. Ez megfoghatatlannak tűnhet, de ha a biológiáját nézzük, akkor integráltnak kell lennünk ahhoz, hogy kreatívan új utakat fedezhessünk fel, és ezek mentén cselekedhessünk. Ehhez meg kell teremtenünk a belső biztonságunkat, kölcsönös kapcsolatokra van szükségünk, és egészséges önbecsülésre. Ez a három szükséglet alkotja a hajótestet. Ha kielégülnek, képesek vagyunk vertikális tengelyünkben állni, egyensúlyban lenni akkor is, amikor a hullámok magasra csapnak az élet vizén. Belátjuk a szabad horizontot, vitorlát bonthatunk, és felfedezésvágyunk szelével elindulhatunk, hogy új helyeket és embereket ismerjünk meg, hogy jobban megértsük világunkat és másokat – még a háborgó vizeken is.
A határtalan, ám kiegyensúlyozott kapcsolódás a világunkkal megtölt minket az életszeretet érzésével, kalandozásaink során értelmet nyer az életünk, és további célok születnek, amiket, ha követünk, egyre többször és mélyebben élhetjük meg egységünket a világgal – a flow, a mindfulness, a hála, szeretet, áhítat, inspiráció és egyéb csúcsélmények vagy misztikus élmények formájában.
A növekedés érdekében ki kell nyitnunk a vitorlánkat, és még ismeretlen vizeken is biztos lábbal kell állnunk a hullámokat és a viharokat. Erre akkor vagyunk képesek, ha mély értékeinkhez stabilan kapcsolódunk, és tartjuk az irányt. A növekedés azt jelenti, hogy napról napra a „legjobb, amire képes vagyok” irányába haladunk. Tehát a növekedés és a megújulás nem cél, hanem irány, amihez ki kell elégülnie a szükségleteinknek.
A hullámok metaforája aktuális. Világunk a Covid-hullámok miatt már lassan két éve kiszámíthatatlan. Életünk folyamatos veszélynek van kitéve, ami túlterheli az idegrendszerünket, így non-stop tehetetlenül küzdünk. Vannak, akiknek ilyen bizonytalanságban telik az élete, mert mélyszegénységben vagy háborús övezetben élnek. Biztonságérzetünk megteremtéséhez nélkülözhetetlen a biztonságos környezet, az életfenntartó szükségleteink kielégítése, és a biztonságos kötődés önmagunkkal. (Ezekkel kezd el felállni a hajó.) Szörnyű belegondolni, hogy mennyi embernek – és kiemelném a gyermekeket – egyik sem adatik meg. Jelenleg pedig még annak is kihívást jelent tengelyben maradni, akinek egyébként megvan az anyagi biztonsága, és kiszámítható a környezete. Segítenünk kell egymást, mert a kölcsönös kapcsolatok és az általuk megélt összetartozás élménye enyhíthetik a bizonytalanságunkat, és erősíthetik az önbecsülésünket, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a krízissel. Most még nagyobb szükségünk van arra, hogy kapcsolódjunk, mint valaha.
Tehát ahhoz, hogy biztonságban hajózzunk a bizonytalan tengeren:
Képesnek kell lennünk oldani a feszültségünket, ezzel harmonizálni az idegrendszerünket.
Formálnunk kell a kapcsolódási készségünket, hogy egészséges kapcsolatokat építhessünk, és ki kell elégítenünk a kapcsolódási igényünket.
Olyan pozitív megerősítő élményeket kell teremtenünk, amik erősítik az önbizalmunkat.
Szükségünk van új tapasztalatokra – ezek segítségével fejlődhetünk és tanulhatunk.
Keresnünk kell a módját, hogy hogyan segíthetünk másokat.
Jelentésteljes célokat kell kitűznünk, amik értelmet adnak az életünknek.
Tudatosan be kell építenünk az életünkbe olyan tevékenységeket, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy minél többször megéljük az egység élményét.
Ha ezen szempontok mentén mérlegeljük a megújulástervünket, akkor nagy eséllyel találunk olyan célokat, amikkel erősíthetjük a jól-létünket, és fokozhatjuk a növekedésünket.
Új szokások aktiválása
Mivel a megújulás nem a fejünkben, hanem a cselekedeteinkkel történik, ezért a következő lépés, hogy céljaink mentén áttervezzük, „megújítsuk” a szokásrendünket.
Vannak szokások, amiket meg kell törnünk, és vannak szokások, amiket be kell építenünk a napirendünkbe ahhoz, hogy a céljainkkal kijelölt értékek megvalósuljanak.
Ébrenléti állapotunk hetven százaléka szokásszerűen űzött viselkedésekből áll: automatikus szokásokból (fogmosás) és tudatos szokásokból (edzés), azok tehát szerves részét képezik annak, akik vagyunk. A szokást – ami viselkedésminta – tanulhatjuk tudatosan vagy nem tudatosan, ám amikor egy új szokást építünk be vagy helyettesítünk egy másikkal, esetleg megtörünk egy rossz szokást, akkor az idegrendszerünknek minden esetben valami újat kell tanulnia. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy napjaink szokásainak összessége alkotja életünket, és formálja azt is, ahogyan vélekedünk az életünkről. Ez azt is jelenti, hogy ha a céljaink mentén tudatosan alakítjuk a szokásrendünket, akkor az általa képviselt értékek szisztematikusan beépülnek az életünkbe, így növekedhetünk.
Hála a neurobiológiának a növekvés szónak nemcsak elvont, hanem konkrét jelentése is van – az, hogy agyunkban új idegrendszeri körök huzalozódnak. Daniel Siegel erre a jelenségre használja a „növekvő agy” kifejezést. A tanulás az agyunk azon képességén alapul, hogy a tapasztalatokkal képes újrastrukturálódni, azaz a neuronok közti kapcsolatok átalakulnak. Ezt hívjuk neuroplaszticitásnak. Biológiai szempontból a megújulás kifejezésnek ez egy új, mélyebb értelmet ad. Az pedig, hogy mennyire tudunk elköteleződni, és milyen könnyen építünk be egy szokást, attól függ, hogy a gyakorlása közben mennyi dopamint termel az agyunk, tehát mennyire erősít meg minket pozitívan. Vannak, akik azt mondják, hogy egy szokás beépüléséhez tizennyolc–huszonegy nap szükséges. Vannak, akik szerint harminc vagy akár hatvan nap. Phillippa Lally 2010-es tanulmánya szerint egy szokás beépüléséhez egyéntől függően tizennyolc–kétszázötvennégy nap is kellhet.
Honnan tudhatjuk, hogy egy szokás működik számunkra? Onnan, hogy az esetek nyolcvanöt százalékában sikeresen véghez vittük, és egyre kevesebb mentális erőfeszítést igényel tőlünk abba az állapotba kerülnünk, amiben véghez tudjuk vinni a tevékenységet. Amikor a szokásaink megváltoztatásáról van szó, akkor új viselkedések aktiválásáról beszélünk. (Ennek megvannak a szisztematikus lépései.) Sikerünk titka pedig abban rejlik, hogy képesek vagyunk-e szabályozni a limbikus ösztöneinket.
Tegyük fel, hogy a napunk végére szeretnénk beiktatni egy új szokást, a vacsora utáni sétát. Ez jó az emésztésnek, segít levezetni a napot, és jobban aludhatunk utána. Vannak, akik a vacsora után könnyedén felállnak, felveszik a cipőjüket, és elindulnak a sétára. Másokon eluralkodhat a feszültség, és vagy azért, mert fáradtnak és kimerültnek, vagy azért mert szétesettnek és zavarodottnak érzik magukat, elkerülik a viselkedést, és automatikusan beülnek a tv elé, mint ahogyan általában szokták. Ahhoz, hogy leválhassunk a rögzült viselkedésformákról, az automatikus reakcióink robotpilóta üzemmódjáról, meg kell tanulnunk állapotot váltani, tudatosítani a mentális folyamatainkat, és szabályozni az érzelmeinket. Így léphetünk túl a reaktív érzelmi mintákon, amelyek vélt vagy valós vészhelyzetekre adott védekező és elkerülő válaszok.
A szabályozást követően az idegrendszer reaktív állapotát – ami a „küzdj és menekülj”, a lefagyás és a behódolás ösztönreakciókban nyilvánulhat meg – felváltja a receptív állapot, amikor arcunk és a hangszalagjaink ellazulnak, a vérnyomás és a pulzusszám normalizálódik, nyitottá válunk, és aktiválódik a társas kapcsolódás rendszere, ami összekapcsol minket másokkal. Ekkor azt éljük meg, hogy biztonságban vagyunk, és fókuszáltan tudunk cselekedni. Amikor a működésünk reaktívról receptívre vált, a toleranciaablakunk tágul, így azokban a stresszes helyzetekben (amikor az érzelmeink tengerén viharok dúlnak) is meg tudjuk őrizni egyensúlyunkat, és biztonságosan kapcsolódhatunk, amelyek korábban kibillentettek minket. Legyen szó bármilyen megújulási célról – egészségesebb életmód, mélyebb párkapcsolat, mindennapi edzés, anyagi biztonság megteremtése, nyugodtabb mindennapok vagy a konfliktusok együttműködőbb kezelése –, az azt megvalósító szokások sikeres beépülésének kulcsa, hogy megtanulunk állapotot váltani. Ez a képességünk testorientált technikákkal hatékonyan fejleszthető. Életünk megújításának ez lehet az egyik legfontosabb célja, hiszen így kevesebb energiabefektetéssel, könnyedséggel és örömmel teljesítjük a tervet.
Megújulás a természet(ünk) ritmusára
A biológiának hála a megújulás jelensége kezd egyre egyértelműbb lenni. Ahhoz, hogy megújítsuk az életünket, meg kell újítanunk a működésünket, amihez meg kell újítanunk a napi szokásrendünket.
Mindennek fókuszában az egyensúlyunk megőrzése, az optimális működésünk (receptív állapot) fenntartása a cél, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megújuljunk (az új viselkedésminták tanulásával megújítsuk agyunk idegi köreit) és növekedjünk (a tapasztalatok által így növekedjen az agyunk). Gyönyörű, nem? Emberként, pont úgy, mint minden élő rendszer esetében, a szervezetünk megújulása természetes folyamat, állandó és ciklikus. Például az évszakokkal minden élő rendszer biológiája összhangban van, így a miénk, embereké is. Télen visszahúzódunk, megpihenünk, energiát gyűjtünk a „következő virágzási szezonra”. Feldolgozzuk az elmúlt kilenc hónapot, leszűrjük a tanulságokat, és a tanultak alapján elültetjük új céljaink magjait. (Céljaink mentén tovább növekedhetünk, és az életünk kivirágzik.) Majd jön a tavasz, megjelennek az első napsugarak, és egyre hosszabbak a napok. A napsütés minket is előcsalogat, feltölt és aktivál. Nyitottan, energikusan és fókuszáltan indulunk el a céljaink útján. Ez az aktív változtatások (és tanulás) ideje, hogy a cselekedeteink által újrastrukturáljuk működésünket. Ez az időszak sok energiabefektetést igényel tőlünk. Ezt követi a nyár, amikor a leghosszabbak a napok, és legerősebb a napsütés. Változtatásaink már beépültek, a napirendünk új struktúrája működik, az életünk pedig virágzik. Könnyedén élvezzük a teljességünket. Jön az ősz, jönnek a szürke és esős napok. Az energiánk csökken, a fogyatkozó napfény pedig kihat a hangulatunkra. Még megvan a törekvésünk arra, hogy aktívan kihasználjuk az utolsó napsugarakat, de mélyen legbelül már a télre készülünk. Céljaink beértek, ez az aratás ideje. Az energiánkat ekkor a korábban új, most már reflexszerű életrendünk fenntartására fordítjuk. Optimális esetben így újulhatunk meg a természet rendje szerint, és minden új ciklust egyre bölcsebben kezdünk.
Megújulásunkat hatékonyan megtámogathatja, ha a koncepciókba betervezzük a kapcsolatunk erősítését a természettel.
A természet, azaz a biológia rendje nemcsak az év során, hanem a mindennapjainkban is segítheti megújulásunkat. Az ébredésünket követő első kilenc órában nagyobb energiákat tudunk mozgósítani azért, hogy aktiváljuk magunkat, és fókuszáltan tegyünk a céljainkért. Ebbe az időintervallumba érdemes olyan szokásokat betervezni, amiknek a végrehajtása több energiát és fókuszt igényel tőlünk, valamint amik támogatják a jól-létünket. Például harminc–hatvan másodpercig a napfénybe nézünk; felkelés után kilencven–százhúsz perccel isszuk meg az első kávénkat; valamilyen aktív mentális gyakorlatot végzünk (nem elmélyültet), amivel felkészíthetjük magunkat a napunk céljaira és lehetséges kihívásaira; ilyenkor végezzük az intenzív edzésünket; veszünk egy hideg zuhany. Ezek így együttesen egy olyan reggeli rituálét alkothatnak, ami hatékonyan felkészíthet minket a napunk „megvalósítására”. Napunk következő időszaka az ébredésünk utáni tizedik és tizenötödik óra közé esik, amikor energiaszintünk csökken, szervezetünk pedig felkészül a naplementére, azaz az alvásra. Itt az ideje, hogy fókuszunkat a lazításra és a nyugalmi állapot elérésére helyezzük. Az esti rituálé időtartamára érdemes olyan szokásokat ütemeznünk, amikkel csendesíthetjük az elménket (meditáció, mindfulness), ellazíthatjuk és ápolhatjuk a testünket (nyújtás, jóga, masszázs, szauna), mélyen és örömteljesen kapcsolódhatunk (közös vacsora vagy baráti beszélgetések, esetleg játék), összegezhetjük a napunkat (naplóírás), fokozhatjuk az egységélményünket (hálaadás). Ebben az időszakban érdemes kerülni az erős hangokat és fényeket. A huszonkettedik és huszonnegyedik óra között a fény kifejezetten károsan hathat az optimális működésünkre, leginkább az alvásunk minőségére, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szervezetünk regenerálódjon, és a nap során tanultak hatékonyan beépüljenek. Feküdjünk le és keljünk ugyanabban az időben. Általában véve pedig hasznos lehet a napunk optimális áramlásának fenntartásában, ha törekszünk úgy megtervezni a tevékenységeink sorrendjét, hogy azok elősegítsék az autonóm idegrendszerünk harmonikus működését. A szimpatikus ágat fokozó aktív tevékenységeket a paraszimpatikus irányba elmozdító pihentető aktivitások kövessék, amit ismét követhet egy lendületesebb cselekvés. Ezek kiegyenlített, ritmikus működése szükséges ahhoz, hogy jól legyünk és növekedjünk (tanuljunk).
Mint mindig, ebben az esetben is igaz: különbözünk. Mindenkinek ki kell kísérleteznie, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. A fenti biológiai rendszer csak térképként szolgál, ami segíthet a vizsgálódásban.
Honnan tudjuk, hogy egy szokás beépült az életünkbe? Onnan, hogy nem kontextusfüggő (bárhol és bármikor képesek vagyunk végezni), és a viselkedés, valamint a hozzá kapcsolódó állapot automatikus.
A megújulás bioszisztematikus összefüggései
Életünk megújulását a mindennapjaink szokásrendjének megújítása, és az azok során szerzett tapasztalataink nyomán huzalozódott új idegi körök összessége alkotja. Megújulásunk alapfeltétele az optimális állapotunk – a jól-lét modellje szerint a biztonságos és kapcsolt állapot. Bioszisztematikus értelemben így valósul meg a kapcsolatunk megújítása önmagunkkal és a világunkkal. Megújítjuk a szokásrendünket, megújítjuk az idegrendszerünket, így megújítjuk a gondolkodásmódunkat (ahogy önmagunkról és az életünkről gondolkodunk és mesélünk). A vágyott megújult élet képének elképzelése megtámogathatja a céljaink és azok megvalósításához szükséges tevékenységek megtervezését, ám a megvalósítás időszakában igazán az motivál minket – fokozza a dopamintermelést –, ha napjainkra és megélt állapotainkra fókuszálunk, illetve ezeket vizualizáció segítségével újra és újra megerősítjük magunkban.
Megújulásunkat segítheti, ha környezettudatosak vagyunk. A szokások kontextusfüggők, igénylik, hogy úgy alakítsuk kreatívan a tevékenységeink környezetét (időpontját és helyét), hogy az támogassa a ráhangolódást, átélést és a teljesítményt. A fokozatosság és rendszeresség fontos tényezői a szokásépítésnek (így a megújulásunknak is). Ne tegyük a lécet se túl magasra, se túl alacsonyra. Ha túl magasra tesszük, akkor kudarcot vallunk, csalódunk magunkban, amivel negatívan erősítjük meg magunkat. Ha pedig túl alacsonyra tesszük, tehát túl könnyű a teljesítendő feladat, akkor az egyszerűen nem aktiválja az agyunkban a dopamintermelést, így nem motivál majd minket, és a tevékenységünk nem tölt majd el az elégedettség érzésével.
Egy kapcsolatorientált ötlet (és egyben tudományos tény), amivel mélyen megújíthatjuk az életünket: az élet, mint utazás legyen közös élmény. A napjainkat töltsük meg olyan szokásokkal, melyek során minél többször megélhetjük az örömteli és jelentésteljes kapcsolódás élményét. Az ugyanis megteremti bennünk a biztonság érzését, így képesek leszünk könnyebben megküzdeni életünk változásaival és változtatásaival. Akkor sem kell egy új szokással magányosan megküzdenünk, ha az csak rólunk szól. Kérjünk meg valakit, hogy legyen mellettünk, kísérjen végig minket a folyamaton. Az is sokat számít, ha egy érző és értő hallgatóval megoszthatjuk tapasztalatainkat.
Emberként szociális lények vagyunk. A mély kapcsolódás biológiai igényünk, szükségünk van rá ahhoz, hogy optimálisan működjünk. Hogy kinek mennyi kapcsolódásra van szüksége, az az idegrendszerétől függ. Egy introvertált karakternek kevesebb, mint egy extrovertáltnak – a lényeg az, hogy meg tudjunk élni annyit, amennyire szükségünk van. Ezért nem egészséges, ha megújulási tervünket az elkülönültség szemléletében tervezzünk, mint ahogy az sem, ha a megvalósítás útján egyedül járunk, és a teljesítés sikerét egyedül ünnepeljük.
Szokásrendünk kapcsolatorientált tervezésében segítségünkre lehet a „jól-lét kereke”, mely hét kiemelt életterületre tagolódik. Ezek a következők: énkapcsolat, párkapcsolat, család (amibe születtünk és/vagy amit alapítottunk), munkahely, baráti kör, egészség (spirituális, szellemi, fizikai) és szabadidő. Ezeknek az életterületeknek harmóniában kell lenniük a mindennapjainkban ahhoz, hogy jól legyünk, jól éljünk, és jobb világot teremtsünk, így ha ezen színterek mentén tervezzük napirendünket, tudatosan tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozottak legyünk, az életünk pedig virágozzon. Ennek a keréknek a segítségével felmérhetjük azt is, hogy melyik életszíntér az, aminek a megújulásáért fókuszáltan tennünk kell. Fontos, hogy egy-két fő területnél többet ne jelöljünk ki, mert azzal túl magasra tehetjük a lécet. Nem fogok nagy titkot elárulni, de az életterületek összefüggnek, így hatnak is egymásra. Bármelyik életszínterünkön és annak kapcsolatainak megújításán is dolgozzunk, a pozitív változás ki fog hatni a többi területre is. Hogy miért?
A kapcsolódási sémánkért (legyen az akár biztonságos, akár bizonytalan) ugyanaz a kör felelős az agyunkban. Így, ha például egy munkahelyi bizonytalan, konfliktusokkal terhelt kapcsolatunk átalakításán dolgozunk, azzal ugyanúgy alakítjuk a párunkkal, az édesanyánkkal való kapcsolatunkat is, de leginkább az önmagunkkal való kapcsolatunkat. Hisz a bizonytalan kapcsolatainkat úgy tudjuk transzformálni, hogy megtanulunk biztonságban kapcsolódni önmagunkkal az adott interakcióban. Nincs másról szó, mint a biztonságos kapcsolódás „szokásának” huzalozásáról, amit, ha minél többször sikerül megélnünk, annál inkább válik alapállapotunkká. Egyes esetekben azonban olyan kóros mértékű a bizonytalan kapcsolódás, hogy a mentálhigiénés munka már nem elég az átalakításhoz, de a pszichoterápia segíthet.
Amint látjuk, a megújulás jelensége igen összetett, ám az új tudományos összefüggések által értelmezhető és alkalmazható, azaz tanulható.
Ezen összefüggések mentén arra kérdésre, hogy mik lehetnek az újévi fogadalmak, és úgy általában a megújulási célok buktatói, az alábbiakat emelném ki:
- nem önazaonos célokat fogalmazunk meg,
- azt gondoljuk, újév napjától más emberek leszünk,
- az elkülönültség állapotát fenntartó célokat fogalmazunk meg, ám ezekkel nem élhetjük meg az elégedettség érzését,
- számunkra nem működő megújuláskoncepciókat követünk,
- kitűzött céljaink nem a mély szükségleteink kielégítésére és valódi potenciáljaink kibontakoztatására fókuszálnak,
- gondolatban tűzzük ki a célt, de nem bontjuk le lépésekre, valamint nem tervezzük be a napirendünkbe,
- azt gondoljuk, hogy 2021-ben csak úgy hátra hagyhatunk rossz szokásokat, és újév napjától már hipp-hopp be is épültek az új szokásaink,
- nem vagyunk képesek megküzdeni a változással, azaz nem képes szabályozni az érzelmeit, ezért nem tud elköteleződni a tevékenység mellett,
- túl magasra vagy túl alacsonyra tesszük a lécet.