top of page

„Miért csinálom ezt?” – a fenyegetésre adott túlélési reakciók rejtett dinamikái



A fenyegetésre adott túlélési reakciók dinamikái

Az ember működése összetett, és e működés nem minden rétegének vagyunk tudatában. Ebből eredhetnek olyan belső konfliktusok, amelyek feloldása sokszor lehetetlennek tűnik. Talán még annak sem vagyunk tudatában, hogy mi okozza a belső konfliktust:


„Miért leszek hirtelen ennyire mérges?”

„Miért nem tudok aludni? Három óra múlva kelnem kellene, és fáradt leszek.”

„Miért nem tudok szembeszállni vele? A fejemben folyton vitatkozom vele, de amikor ott van, egyszerűen nem tudok kiállni magamért.”

„Tudom, hogy veszélyes bukósisak nélkül motorozni, de akkor miért csinálom?”

„Már megint túl- (vagy alul-) reagáltam.”


Ezeket a belső csatákat nehéz megnyerni. Erőteljesen rombolják az önbizalmunkat. Lehet, hogy egy vállvonással elintézzük, mondván: „ilyen vagyok”, vagy a felmenőinkre hivatkozunk: „az apám is ilyen volt.” Amikor nehéz a változás, a megrekedtségünk vagy a saját magunk által kreált baj miatt gyakran a genetikánkat hibáztatjuk.


Más az agyunk, így mások vagyunk. Más utakon járunk, mást tapasztalunk. Karakterünk és viselkedésünk magában hordozza az örökölt géneknek, valamint életünk kapcsolatainak, környezetének és tapasztalatainak a jegyeit. Ebben a cikkben ezeket a jegyeket, azaz válaszreakciókat működtető pszichofiziológiai összefüggésekre szeretnék rámutatni. Ki tudja, lehet, hogy éppen ez a szempont segíthet neked a tudatos változ(tat)ásban.


Ha a kortex (gondolkodó agy) az útiterv, akkor az autonóm idegrendszer a motor. Hiába fedezel fel lehetséges új útirányokat életed térképén, ha a tested (energia) egyszerűen nem képes arra mozdulni.



Dr. Stephen Porges szerint az emberi idegrendszerünket az alábbi fogaskerekek hajtják:


- társas kötelékteremtés (ide tartoznak az emberi interakcióink, vagy hogy békében, ellazulva legyünk önmagunkkal),

- küzdelem/menekülés (olyan érzések, mint harag vagy félelem),

- tehetetlenség



Ezek a fogaskerekek a környezetünkre reagálnak, és a túlélésünket szolgálják. Egy dinamikus és kölcsönös rendszertalkotnak, ami azt jelenti, hogy egyszerre több is működésben lehet. Például, lehet, hogy a társas elköteleződés állapotában vagyunk, de érzékeljük, hogy a küzdelem reakciói fokozatosan erősödnek bennünk. Vagy lehet, hogy mozdulatlanok vagyunk, mert lefagytunk, de a szorongás menekülésre ösztönözne minket (ennek tipikus esete, amikor a kanapén ülve küzdünk).


Biztonságos és támogató környezetben a kiegyensúlyozottan működő idegrendszer többnyire az összekapcsoltság állapotában van. Miért is pazarolná szervezetünk értékes életenergiáját védekezésre (szorongásra vagy haragra), ha nincs rá valós oka, azaz semmilyen veszély nem fenyeget minket abban a pillanatban?


Ha mégis fenyegetést észlelne a társas környezetben, akkor először ebből az összekapcsolt állapotból reagál: párbeszéddel igyekszik megoldani a problémát, nem pedig támad vagy menekül. Optimálisan reagál, ami azt jelenti, hogy pont annyira aktiválja a küzdelem/menekülés/lefagyás reakcióját, amennyire a helyzet megkívánja. A neurocepció funkciója – a környezeti kockázatokat értékelő központi idegrendszeri folyamatok - felel azért, hogy pillanatról pillanatra felmérje a helyzetet, és az veszély vagy a biztonság jeleinek észlelése szerint aktiválja azt a fogaskereket, amelyik az optimális válaszreakciót képes generálni. Ez tudattalanul történik, a reakciók automatikusak.


A tapasztalataink által tanultak befolyásolják a neurocepció értékelő rendszerét, vagyis azt, hogy mit ítél fenyegetőnek, és mit biztonságosnak. Rendszerünk abba az irányba orientál minket, ami a múltban működött, és elkerüli azt, ami nem. Ha például valaki egy nagyon dühös szülő mellett nőtt fel, akkor felnőttként az alábbi automatikus reakciói lehetnek a stressz észlelésére:


- az egyetlen elérhető válasz a lefagyás,

- vagy a helyzethez képest túlzóan elkezd szorongani, esetleg dühbe gurul.


Hogy melyik automatikus reakció aktiválódik, az attól függ, hogy a korábbi intenzív stresszhelyzetekben melyik választ találta az idegrendszer a leghatékonyabbnak.


A példából kirajzolódik egy összefüggés: minél többször zuhanunk le a polivagális létrán a társas elköteleződés szintjéről a túlélés valamelyik fokára, annál nagyobb eséllyel fogják a túlélési energiáink – a biztonság tudatossága (prefrontális kortex) helyett – meghatározni életünk alakulását. Ezért van az, hogy stresszhelyzetben sokszor utólag általunk is elítélhető módon viselkedünk.


Általában a legkevésbé érthető fogaskerék a lefagyás.


A lefagyás reakciója szorosan összefügg a tónusos mozdulatlansággal, egy olyan állapottal, amelyben a test mozdulatlanná válik, és kapcsolódik a disszociációhoz. Ekkor elszakadunk a valóságunk tapasztalatának egy vagy több aspektusától. Amikor ez krónikussá válik, akár depresszió is kialakulhat. A lefagyás reakcióját akkor aktiválja az idegrendszer, amikor az észlelt fenyegetést elsöprőként méri fel, azaz túl soknak ahhoz, hogy a szervezet meg tudjon birkózni vele; sem a küzdelem, sem a menekülés nem fog működni, ezért úgy „dönt”, hogy a test inkább várjon mozdulatlanul, tűnjön érdektelennek, hátha így elmúlik a veszély. A kisgyermekek, akik még nem állnak készen a harcra vagy a menekülésre nagy eséllyel ragadhatnak a lefagyottság állapotában.


Az önszabályozás szempontjából a lefagyás állapota a paraszimpatikus ág csillapító reakciója akkor, amikor a szimpatikus ág elviselhetetlenül túlműködik, és a küzdelem/menekülés a külső erőkkel szemben nem működik. Ha valaki a lefagyás állapotában van, úgy tűnhet mintha nyugodt lenne, alacsony az energiaszintje, de valójában ez egy álcázott szimpatikus állapot, ami nagyon megterheli a szervezetet, kiváltképp akkor, ha túl hosszú ideig áll fenn. Az idegrendszer számára időbe telik a „feloldódás”.


Ezen autonóm válaszok egyike sem tudatos választás. Előfordul, hogy rendőrök, tűzoltók, mentősök bűntudatot éreznek azért, mert lefagytak a stressztől, ám az nem az ő hibájuk, mert akkor és ott nem lehetett ráhatásuk a történésekre.


A személyes és szakmai tapasztalataim alapján testorientált munkával ezek az állapotok – ha nem is teljesen, de részben – újraszabályozhatóak, ami hozzásegíti az idegrendszert, hogy optimálisabban reagáljon, így elősegítse az adaptív megküzdést. Idővel és következetes gyakorlással egyre többször lehetünk képesek saját erőnkből újrakapcsolódni és mobilizálni magunkat, valamint tudatosan válaszolni – így szabályozzuk a „hüllőagyunk” automatikus reakcióit. Mivel azonban a kogníció elérhetetlenné válik az autonóm idegrendszer hyper-, vagy hypoarousal állapotaiban, ezen állapotok szabályozásához nem lehet hatékony módszer. A testorientált pszichológiai módszereket, a jógát, a művészetterápiát és a pszichodrámát sokan hasznosnak tartják belső szakadékaik áthidalásában és „fogaskereik” működésének újrahangolásában.




Irodalomjegyzék:

Arnsten, A.F., Raskind, M.A., Taylor, F.B., and Connor, D.F. (2014). The Effects of Stress Exposure on Prefrontal Cortex: Translating Basic Research into Successful Treatments for Posttraumatic Stress Disorder. Neurobiology of Stress, Vol. 1, January 2015, p. 89-99. Retrieved from http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2352289514000101

Porges, S. W. (2011). The Polyvagal Theory: Neurophysiological Foundations of Emotions, Attachment, Communication, and Self-Regulation. New York, NY: W.W. Norton and Company.




5 views0 comments

Comentários


Os comentários foram desativados.
bottom of page